Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él.

S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.