még csak négy napja jöttem haza, de már várom, hogy mikor mehetek legközelebb. mivel úgy vettem észre, hogy a törzstagok közül rajtam kívül mindenki járt Londonban, ezért nem is írok róla posztot, hogy milyen volt. de. mégis írok.
írok magamnak, mert kikívánkozik belőlem. mindenféle benyomás.
például itt a Temze. a Dunához szokott szemnek nagyon kis vékonyka kis folyóvíz, ahogy a hidak is sokkal kisebbek, mint ahogyan a könyvekben, fotókon látszik. itt van pont a Tower Bridge, gyerekkorom egyik kedvenc építménye, még az internettől odaátról, amikor csak arról volt infója az embernek, ami benne volt abban a könyvben, amit a kezébe vett. én a Búvár Zsebkönyvek (de lehet, hogy az pont Kolibri volt) Hidak című kiadványában olvastam először bővebben róla. valami hatalmasnak képzeltem. egészen múlt hét szombatig. pedig a két nyílás közötti részen két nagyobb kamion fér el csak egymás után. olimpia lesz nemsokára, talán emiatt is épül-szépül az egész város, a híd középső pályarésze is újítódik fel, ezért esély sem volt rá, hogy elcsípjünk egy felnyitást, ami ha jól tudom, ma már egyre ritkábban következik be.
itt, a Buckingham Palota előtt szokás nézni befelé a kerítésen, hátha kijön valaki híresség. no meg azt, hogy az őrök a hatalmas sapkában tényleg mozdulatlanok-e. már ez a világ sem a régi, három perc alatt kétszer is megmozdította a csizmája hegyét az egyik. ami a legdurvább, az az, hogy a palotát körbevevő park összes útja ugyanazzal az anyaggal, ugyanolyan rózsaszínes-pirosas színnel van burkolva, mint a palota udvara. hasonlít arra, amivel nálunk a cégnél bevonták az erkélyeket. egy réteg műgyanta, egy kis érdesítő anyag, aztán rá még egy réteg műgyanta. akkor ötezer körül volt négyzetmétere. ez nyilván más itt, picit durvább. de akkor is azt üzeni: birodalom vagyunk, látod?
Picadilly Circus. akinek eddig mondtam, hogy jártunk arra, mindenki megkérdezte, hogy miért, nincs ott semmi, csak a neonok. nna, ez igaz is. de mennyi minden érhető el innen! dél fele, egészen a Trafalgar Square-ig minden sarkon van egy színház, egyenként olyan darabokkal, amikből itthon ha évente egy van. keletre ott a színes-szagos-nyüzsgő China Town, északra a még színesebb Soho. de nálunk a leggyakoribb irány a Regent Street volt, a hatalmas házakkal, többszintes üzletekkel, milliónyi emberrel.
számomra az egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb épület ez a torony volt, amit mi tojásnak neveztünk el, de a helyiek uborkának hívják. talán a kövérsége miatt nem látszik olyan magasnak, pedig 180 méteres. ezek a függönyfalas megoldások (főleg, ha ilyen szépek, finom kidolgozásúak) különösen közel állnak a szívemhez, amióta tagja voltam a függönyfalas csapatnak a munkahelyemen. ez a ház régebbi, mint a mi projektünk, tehát biztosan nem a mi programunkkal tervezték, de ettől még izgalmasabb elgondolni, hogy hogyan lehetne a miénkkel.
egy hét után szoktam meg a fordított közlekedést, addig minden nap előfordult, hogy gondolkodnom kellett, hogy melyik autó mit is akar. nem autósként, hanem egyszerű szemlélődőként. ami elsőre talán eszembe sem jutott volna, de a legtöbb odafigyelést igénylő művelet a zebrán való átkelés volt. egyszerűen harminchárom év alatt annyira belémivódott a balranéz-jobbranéz műveletsor, hogy átállni az ellenkezőjére nem volt könnyű. pedig a zebrák 90%-ánál fel van festve, hogy merre kell nézni. azt nem tudom, hogy ez a turistáknak szól-e, vagy egyébként is kiírnák. minden esetre a reptéren az első 3-4 zebránál táblával is figyelmeztetik az országba érkezőket erre.
amit eddig láttam, arra úgy nagyjából számítottam. nagyváros, nagy tömeg, nagy házak, sok autó, sok drága autó. de Canary Wharfra kiérve úgy éreztem magam, mint a parasztbácsi a harmadik bukfenc után a sportrepülőn. kimész a vonattal, leszállsz az állomáson, és nem az utcára visz a kijárat, hanem egy ilyen épületbe. utca az ugyanis nem nagyon van, mert minden ház dokkokra épült, közöttük víz folyik, az egyikből a másikba vagy üveg hidakon, vagy az őket összekötő, kilométeres hosszúságú földalatti (vagyis vízalatti) plázán keresztül tudsz átjutni. bankok, biztosítók, könyvvizsgáló cégek laknak itt. a lakásárak felfoghatatlanok, ahogy itteni, kis parasztgyerek ésszel az egész úgy magában is az.
kihagytuk a London Eye-t. majd legközelebb. kép azért készült róla.
ahogy erről az érdekes formájú harangtoronyról is, amiben az az ismert nevű harang lakik. vannak pillanatok, amikre sokáig emlékszik az ember. nálam ilyen lesz, amikor a Big Ben hangját először hallottam élőben, a torony mellett állva. nem a tévében, valami régi angol filmből.
hogy legyen ontopik is; bár az előző posztban volt róla szó, de itt egy kis illusztráció is az egyik legkomolyabb modellboltról, a St. Martin's-ról. a képen is látszik, hogy azért vannak szép számmal érdekességek. de az áraik sajtos tényleg nem magyar pénztárcának valók.
próbáltam képeket készíteni kívülről is, de mindenfelé parkoló autók, gyalogosok, ráadásul sötétedett is már, ezért ez sült ki belőle. a St. Matrin's Lane egyébként nagyon hangulatos kis utcácska, három, vagy négy színházzal, éttermekkel, sörözőkkel. aki arra jár, ne hagyja ki az ettől a bolttól a Picadilly Circus fele fölfele eső első keresztutcában levő Motorbooks nevű könyvesboltot. ott bizony el lehetne lenni napokat, olyan szintű a választék. az üzletben levő kis tévén meg végtelenítve mennek régi legendás nagy versenyek. 250 GTO-k előznek Jaguar D-Type-okat és viszont látásra, mondta Labdacs.
aki szereti a régi, aranyból készült dolgokat, a múmiákat, akár kibontott állapotban, vagy a felmérhetetlen mennyiségű görög vázákat, annak a British Museum is kötelező látványosság. én nem tehetek róla, valahogy az építészeti megoldások jobban megfogtak, mint az, hogy miket sikerült összelapátolni anno az angoloknak a gyarmatokról. állítólag ez a teljesen befedett udvar jelenleg európa legnagyobb fedett tere. ami még említést érdemel, hogy ezt az egészet ingyen lehet látogatni, mint a múzeumok nagy részét.
ahogy az Imperial War Museumot is. van itt FW-190, Mustang, Spitfire Mk I. Bf-109 nincs, Zero-ból is csak egy roncs. vannak harckocsik, V-1, V-2, de még egy Fat Boy típusú atombomba is. minden gépszagú, nem tudom, hogy mitől, de nyoma sincs a más múzeumokban megszokott halott hangulatnak. pedig halottakról van szó bőven. lehetne az is a neve a múzeumnak, hogy "a történelmet a győztesek írják", mert azért magyar szemmel bővel van ilyen érzése a szemlélődőnek.
ha már London, akkor mindenképp érdemel pár mondatot a tömegközlekedés. a metróhálózat hatalmas, ha jól számoltam, akkor 13 vonal van, vonalanként 20-as nagyságrendű megállóval. az állomások nincsenek túlkomplikálva, ahol az kell, ott csak egy lépcső, meg egy peron, ahol több kell, ott hatalmas csarnok. minden célszerű, minden praktikus, minden a működőképességnek van alárendelnve. jó, vannak régi, gyönyörű állomások is, mint például a Baker Streeten levő. az emeletes buszokat mindenki ismeri, elsőre picit érdekes érzés fentről nézni, hogyan centizik ki a járdaszigeteket elég nagy sebességgel azokkal a billegő élére állított téglákkal. a képen egy elővárosi vonat van, ilyennel jártunk be minden nap kb 30 mérföldről. tíz percenként járt. ha két percnél többet késett, már jött az elnézéskérés. a jegyek-bérletek rendszere olyan, amit itt nálunk évtizedek óta nem tudnak bevezetni; kis mágneskártya, amivel arra tudsz felszállni, amire megveszed a szolgáltatást. és egységes az agglomerációs vonaton, a buszon, metrón. jó, drága. nagyon drága. az itteni fizetésekhez. de működik.
ilyen London az én szememmel. azon kevesek, akik még nem jártak arra, ha tehetik, menjenek. mert amit én leírtam, az csak kb a százada annak az élménynek, amit láttam. és amit láttam, az csak az ezreléke annak, ami ténylegesen ott van.
