öreg vagyok. csúnya vagyok. az igazság az, hogy sosem voltam szép. sosem keltem fel úgy reggel, hogy a tükörbe nézve az az egészséges önbizalom töltsön el, aminek egy hozzám hasonló fiatalt akkor el kellett volna öntenie. láttam a többieket. a zuhany alatt, a tesiórákon, délután a csajokkal. nekem csak az irigység maradt osztályrészül.
most, 20 év után pedig jár hozzá a reményvesztettség, a feladás, a kudarc beismerése. itt vagyok félretéve egy kopott dobozban. nna ja. miközben a többiek? értékes kincsnek számítanak. engem meg lecseréltek. itt vagyok egy dílernél, aki feltett a vaterára. egyforintos aukcióra! hol áll most a licit? TIZENEGY FORINTON!!!
ez már a vég. nem a vég kezdete. a vég vége. eddig legalább egy gyűjteményben álltam, észrevétlenül. egy sarokban ahol a csúnyákat tartották. de mi lesz ezután? ki vesz majd meg? egy homokozóban végzem majd sárosan, kitört kerékkel, kopott, összekarcolt festéssel?
az indexburám már úgy is kopásnak indult, már én sem emlékszem rá, hogy eredetileg milyen színű lehetett, a borostyán kopott az üvegszínhez, vagy az üvegszín kopott le, és a vöröses-narancs fényezésem látszik át rajta.
arra is gondoltam, hogy ha szerencsém van, lehet, hogy egy ifjú umbauhuszár kaparint meg. ő talán kijavítaná ezeket a hibákat. talán a rendszámomat is visszaragasztaná. de nem vagyok naiv; kapnék ronda német felniket, ültetést is. de talán beglettelné ezeket a réseket a seggemen.
ha viszont mégis egy homokozóban végzem, akkor a hátsó szélvédőim melletti hézagok telnek meg először jó ropogós homokkal. hogy én hogy utálom azt a hangot, amikor a homokszemcsék sercegnek.
de mit is izgatom magam a jövővel, amikor a jelen is elég borzasztó. én tudom, hogy még ez a díler is elaludt rajtam. próbált írni egy posztot a blogjára, de olyan szánalmasnak tartott, hogy pár mondat után feladta. aztán jött a hülye ötletével, hogy egy régészcsoport talál meg majd, mert őskövület vagyok.
pedig nekem is volt pár szexepilem. ha jól tudom, így hívják a nagyon ronda, de szép mosolyú lányok mosolyát. én ilyennek találtam az ablaktörlőimet.
meg ezt a kis pici kerékanyát a felnimen. a gumiba öntött feliratok miatt persze ezeket senki sem vette észre, inkább cikiztek ezért is.
soha, senkit nem engedtem magamhoz közel. így aztán senki nem vette észre, hogy a csomagtartóm nem randa nagy zsanérokkal nyílik, mint az övék, hanem finom kis mechanika rejtőzik a sötétben.
a távolságtartásnak oka is volt, mert aki közel jött, az sem vigyázott rám. már nem is tudom, mikor veszett el rólam az ajtókárpit, de már ezért sem szeretek nagyon megnyílni.
meg aztán az utasterem sem az az esztétikai cunami, ahogy azt mondani szokták, összhangban van a külsőmmel. picit darabos, picit elhanyagolt, picit retró.
de legalább van puha gumibetét az üléseimen, amit a sok-sok nagyképű, egybeöntött utasterű kortársam elképzelni sem tudott volna akkoriban.
van zajszigetelő betét a motorháztetőm belső oldalán. néha magam sem értem, hogy hogyan került oda.
teljesen hiábavalóan, ugyanis a motorteremet sem mertem megmutatni senkinek. óóó teremtőm, hogyan lehetett azt a Ferrari feliratot ilyen betűtípussal a szelepfedelembe önteni?
öreg vagyok. csúnya vagyok. várom a sorsomat. nem vagyok optimista, sosem voltam az. jobb perceimben persze várom a csodát, mert ahogy a költő mondja: "s én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el..."