A harmadik Jazzt koptatjuk. Az elsőt még 2005-ben vettem, és egy lány volt az oka. Meg a szerelem. Az autóba? Vagy a lányba? Nem is tudom. Ő Budaörsön lakott. Én Zuglóban. Meg kellett valahogy oldani. Fiatalság, viszonylag jó fizetés, egyértelmű: autó kell. W123-as. Zöldségesmerci. Az kimegy a világból. A bontóban, kerék nélkül a földön hasalók is pöccre indulnak, -40 fokban. Erről szólt a városi legenda. Amennyi pénzt szántam rá a legelején, abból pont ilyet lehetett kapni: Bontóban, földön hasalót. Nagyon hamar elment a kedvem attól, hogy én ilyesmibe belevágjak. Nem, nekem valami más kell. Valami négy keréken guruló gondtalanság. Új autó. Japán autó. Jazz. De a Jazz drága. Nem. Akkor is sejtettem, de ma már tudom is, hogy nem drága. Ha szeretsz valamit, akkor az nem lesz drága. Akkor mindig, bárkinek meg tudod magyarázni, hogy miért nem az. Legfőképp saját magadnak. Fontosak ám ezek az önigazolások.
A sors fintora, hogy a kocsi tovább volt velem, mint a budaörsi lány. "Túl jó fiú vagy, melletted nem kell megküzdenem semmiért, ez annyira frusztráló." Valami ilyesmi volt a lekoptató duma. Az autót pedig az esküvőm előtt két héttel adtam el. Akkor egy ideje már Szentendrére jártam rendszeresen, utána pedig már Szentendréről. A lányt pedig hívjuk Ágónak. Hiszek abban, hogy nincs tökéletes házasság, a miénk is tizenegy éve tökéletlen már. Az autó eladását nem könnyeztem meg, nem vonzódom túlságosan érzelmileg tárgyakhoz. Racionális döntést hoztunk. Túl sok autónk volt, eladtuk őket, és vettünk egy közöset. Egy Volkswagent. Vagyis ezt a szutykot.
De amikor a forgalomban megláttunk egy-egy szép fekete kis Hondát, mindig megjegyeztem, hogy látod, ez pont olyan, mint amilyen nekem volt. Jöttek elő a vicces történetek "nem hiszem, hogy ez belefér" raktárosokról, akik megkérdezték, hogy hol a teherautó, majd aztán simán eltűnt az összes doboz a kocsiban. A nyűgös Volkswagen mellett igazán megszépültek az emlékek, már semmiségnek tűnt a párásodó utastér, a zajosság autópályán, vagy az, hogy ha kettőnél több személy ült az autóban, akkor el kellett felejteni minden olyan szót, amelynek bármilyen kapcsolata volt a dinamikával. Így aztán, amikor lehetőségünk lett rá, ledobtuk a Volkswagen igát, és újra beültünk egy Jazzbe. Újba, nagymotorosba, szépbe.
Erdély nagyjából kéthavonta. London kétszer. Németország számtalanszor. Nem ritkán tetőig pakolva. Én is egyidős voltam a Wartburgunkkal. Benedek kisfiunk pedig "a feketével". A különbség, hogy én utáltam azt a pléhdobozt, ő pedig imádja a Hondát. A hátra néző bébiülést felváltotta a egy dönthető isofixes, majd egy sima ülés, most meg már méricskélünk, hogy nemsokára már ülésmagasító sem kell. Persze a használat nyomokat hagyott. Kívül parkolási sérülések, belül inkább kosz, mint kopás, szakadás. A legviccesebb, a kékes-vörösesre színeződött szőnyeg az utasoldali küszöb és az ülés között egy rosszul sikerült borkóstoló örök nyoma. Kilenc év, 180ezer km. Gond nélkül. Erre vágytam. Erre vágytam? Nem tudom. Valahol igen, de valahol mégsem. Az első Jazz az az első autóm volt. Szerelem. Ez pedig csak egy autó, használati tárgy. Ott meg voltam győződve, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, ebben ülve pedig irigykedve néztem a fiestásokat a jó vezethetőség, a pólósokat a puha anyagú műszerfal miatt, a francia autósokat a furán hülye, de mégis szerethető megoldások miatt. Arra az érzésre vágytam, mint az elsőnél. Aztán, amikor a munkám miatt többet voltam külföldön, mint itthon, Ágónak kellett egy saját autó. Kis kitérők, zsákutcák után egy ugyanolyan Jazzt választott magának, mint az én régi autóm. Izgatott voltam, hogy visszatér-e a régi érzés, amikor vezetem. Hát nem. Csodálkoztam, hogy mit szerethettem én ezen a kemény, imbolygó, lassú, gyenge kis gyöszön. Jelentem; a szerelem vak. Nem: lebénítja az összes többi érzékszervet is.
Tesztvezetés. Automata. CVT.
Használtam már CVT váltós autót. Nem értettem, hogy mi ez a nagy ellenérzés. Nekem sosem bőgött, hanem csak finoman működött. Sokkal finomabban, mint mondjuk egy DSG, vagy bármilyen más automata, amit előtte próbáltam. Aztán persze rájöttem, hogy miért nem volt gondom vele. Mert mindez Ausztráliában volt. Az ausztrálok halál lazák, kivéve, ha valamire van szabály, mert akkor azt betartják. Ráadásul ott létezik az a fogalom, hogy közlekedési kultúra. Ez a két dolog pedig azt eredményezi, hogy egy tipikus melbourne-i délutánon a forgalom az nem is annyira halad, hanem inkább áramlik, az utak szélesek, nyílegyenesek, senki nem tolakszik, nincsenek "oda még beférek" helyzetek, hirtelen fékezések, gyorsítások. Mindenki abban a sávban vezet, ahonnan majd 3 kilométer múlva le kell kanyarodnia. Ha 60 a megengedett, akkor ugyanúgy hatvannal úszik a tömegben a Toyota Prius, mint a 6.2-es, feltöltős Corvette motoros sok száz lóerős HSV Maloo pickup is. Csak az utóbbinál mindig lehúztam az ablakot, ha mellém ért.
Pont 40 vagyok. Boyracerkedhetek-e még? Azt nem tudom, de nyolc év múlva már biztosan nem, nagyjából ez az utolsó alkalom
