az elmúlt időszakban egy csomó finom gépet mutattam itt be, most nem ez lesz. egy pontosan 20 éves model következik, egy őskövület, egy faék, egy rémesen egyszerű kis játékszer; az Ertl egyetlen Ferrarija, a 275-ös.

ha pontosak az infóim, akkor 1991-ben gyártották, mindössze egy éven keresztül ezt a modellt, tehát tényleg nem egy mai darab, a fotózása közben modellrégészeti ásatáson éreztem magam. manapság például a modelleket nagyjából eltalálják formailag. a CAD/CAM rendszerek, meg a 3D szkennerek korában ennek nem szabad problémát okoznia. ezért nem is nagyon szoktam olyanokra kitérni, mint formahűség, arányosság, mert egyértelmű, hogy van.

húsz évvel ezelőtt más szelek fújtak, itt arányosságról nem igazán lehet beszélni. a 275-ös ugyan élőben is egy nagy tepsi, de talán nem ennyire mozdonyszerű a motorháza. a szélvédő is mintha túl lenne döntve, emiatt az egész összkép olyan, mintha hanyatt akarna esni szegény autó. ezt az egészet erősítik, megkoronázzák a kerekek, amik rettentő picik, talán a legjobban elméretezett abroncsok, amiket modellen valaha láttam.

hátulról nézve pedig annyira nem is rossz a helyzet, talán a fehér szín nem a legszerencsésebb neki, picit túlságosan is egy tömbbe olvad az autó, az ívek, az arányok rejtve maradnak. ennyit a külsőről. nézzük, hol rejtőzik az ördög.

hátulról rögtön meg kell említeni ezeknek az öreg Ertl Ferrariknak ez egyik baját; picit sárgulnak a krómozott részeik. nem nagyon, élőben talán nem is venni észre, de lefényképezve valahogy előbújik a sárgás árnyalat. ezen a képen főleg a kipufogón látszik. egyébként a hátsó hozza a húsz évvel ezelőtti szintet; lámpa, rendszámtábla, lökhárító, a korabeli anyagokból.

sajnos ugyanez igaz a lámpákra is. korabeli minőségben, korabeli anyagokból rontották el vele az egész autót. mintha nem is lámpák lennének itt elöl, hanem két hatalmas szilikoncsöcs, vagy a tizennyolc évesen onnani olvasók kedvéért: két óriási gyönnyhagyma. félbevágva, átlátszóvá savanyítva. hmmm.. az de finom is. valami jó kis sós hússal, friss kenyérrel.

de nem is csak a mérettel van gond, egyszerűen túl vastag az anyaga, emiatt opálos az egész, a fényszóró mögötte alig látszik, mintha vak lenne az autó. tessék megnézni egy eredetit, mennyivel más ez élőben. múltkor volt egy kis vita hűtőrácsokról. nna, ez tényleg nem szép, nem tudom eldönteni, hogy a Bburago 250 TR-nél szebb, vagy rondább. a Ferrari embléma a kornak megfelelő jelzésértékű mérettel bír. sajnos a motorháztető illesztése is.

az első szélvédő kivitelezését a gyengébb ötletek listájára írnám. már a szélvédővel egybeöntött ablaktörlők is egészen mecsbokszos fílinget kölcsönöznek a dolognak, de a kegyelemdöfést a felső, jól kivehető kis pöckök adják meg, amivel a felső keretbe pattan bele az ablak.

a kerekek méretéről volt már szó. maga a kerék is kisebb picit a kelleténél, de benne a felni meg aztán tényleg apróka. a küllők elég ritkák és vastagok, a krómszínű csillogásától sem ájulunk el túlzottan. de ha belegondolunk, hogy a Mattel egészen 2005-ig ilyen felniket rakott a modellekre, akkor talán nem is annyira szörnyű.

hogy végre valami jót is tudjak mutatni, lefényképeztem az ajtót. akkoriban az ablakkerettel együtt nyíló ajtók olyan ritkák voltak, hogy hirtelen nem is tudok mondani olyan modellt, ami tudta volna ugyanezt. külön jó pont, hogy az illesztés is egész szépen van megoldva.

mindig készítek képet a belső terekről. általában a csomagtartó bemutatásával szoktam kezdeni ezeknek a kivesézését. hát itt nem, mert a csomagtartóba nem tudunk benézni; a fedél nem nyílik. egy modell a "nyíljonmindene" korszak előttről.

az utastérbe természetesek egykaros mechankiával nyíló ajtón keresztül juthatunk. az ajtókárpit egy darabból öntött fekete műanyag.

ahogy belül is fekete minden. fekete a padló, fekete a műszerfal, feketék az ülések, fekete a kormány, sehol semmi játék a színekkel.

pedig a feketeség mélyére nézve meglepő formagazdagságra lelhetünk. csőműszerek, kapcsolók, gombok egész szép rendszere; picit színesebben biztosan tetszene, egy jó umbaus itt biztosan kiélheti magát.

a motoron is lenne tennivalója, ugyanis eredeti állapotában nagy képzelőerő kell hozzá, hogy belelássuk a tizenkéthengerest. pár műanyag alkatrész egymásba pattintva, ami nem is akar nem műanyagnak látszani sehol. mintha egy kindertojásban találtuk volna.

most biztosan sokatoknak bizsereg az összes ujja, írná már, hogy tejóég, de kis béna béka ez, kukában a helye. de én szeretem ezt a modellt. minden hibája ellenére. ahogy az összes régi vasamat is. nem egy Kyosho-val, vagy egy Elite masinával kell összhasonlítani, hanem megnézni, hogy mi volt akkor piacon, ami Ferrari. Bbuargo Testarossa, 250 TR és hason szőrű társai. azok között pedig ő volt az ász, az vitathatatlan. húsz éve bizony ez volt az a jellegű csúcs, mint ma egy CMC. én ezért vigyázok rá, dédelgetem, bántani nem engedem.