a múltkori 348 tb-vel elkezdett sort folytatnám, vagyis építem fel a modellautós panoptikumot, csupa olyan modellből, amit vagy elfelejtettünk már rég, vagy ha nem, akkor rég el kellett volna felejtenünk. a most következő tag egy az egyik legcsodásabb Ferrari: a 288 GTO. a valaha volt legolaszabb modellgyártótól, a Bburago-tól.

a képek minőségéért elnézést kérek, rosszabbak, mint bármikor, talán az Elite Enzo bemutató képeit súrolják alulról. az történt ugyanis, hogy eladtam ezt a példányt a vaterán. az aukció lejárt, a vevő jelentkezett, a személyes átvétel megbeszélve. már tekerném be jó kis holland újságpapírba előtte este, amikor eszembe jut, hogy hoppá, Bburago 288 GTO bemutató még nem is készült. nosza, itt az ideje, most, vagy soha. este, sötétben, egy kislámpával.

a szörnyű képek ellenére egy dolog átjön nagyon jól. a narancssárgás fényezés, ami kivételesen nem a a fotós hibája; tipikus bburago-vörös ez is. lehetne mondani azt, hogy a hosszú évek, meg az idő vasfoga, de ezek a modellek vadiújan is ilyen színben pompáznak. én nem vagyok valami nagy színkekec, de ez így már engem is zavar. a másik fura érzés a mai modellekhez szokott kéznek az, hogy mennyire kis pillekönnyű modellről van szó. persze, sok alkatrész nincs benne, de akkor is fura.

de most jön a bizonyíték,  hogy mennyire elszaladt velünk a ló: a munkahelyemre jött a vevő érte, ezért bevittem magammal az irodába. a többiek kiszúrták a dobozt és jött a szokásos "mutasdmeg", meg a "megnézhetem?". szabadkoztam, hogy most nem valami finom műszer van nálam, de ennek ellenére is nagyon tetszett nekik. persze-persze egy laikust már az is elvarázsol, hogy fordul a kormánnyal a kereke, de akkor is eszembe jutott a kezdő gyűjtő énem, amikor láttam, hogy mennyire lelkesednek érte.

bezzeg a dörzsölt gyűjtő csak a hibákat látja benne. a hatalmas emblémát az orron, a hűtőmaszkon az elnagyolt lovat, amelyik éppen megbotlott, és orra esni készül.

hátul pedig a tessék-lássék ferde papírmatrica rendszámot, a kinagyított GTO feliratot. pedig itt is megvan a nyolcvanas-évekbeli szent szimbólumrendszer: négy kipufogó, négy kerek lámpa, köztük valahol egy ló. mindig nyerő.

magunkat is kiscsikónak érezhetjük nemsokára, mert ha jobban megnézzük, miért olyan nehéz elolvasni a márkajelzést az autó fenekén, abban biztos vagyok, hogy felnyerítünk; a dolgos olasz mesterek fordítva ragasztották azt fel a helyére.

de hát van ilyen. biztos péntek volt, délután, nyár. nem tragédia. az már majdnem annak számít, hogy a típus egyik fő stíluselemét (ami kicsit később olyan sok Minit, Swiftet és jóval kevesebb Fabia-t adott el), a feketére festett A-oszlopot lehagyták a modellről. ebből talán kikövetkeztethető az is, amit úgyis tudunk: egyik ablakkeret sincs kidolgozva, minden pirosra van mázolva.

a kerekek túl picik a karosszériához, ráadásul hátul is ugyanolyan szélesek, mint elöl, pedig a valóságban ez nem így van. a Bburago márkájú gumiabroncsért külön köszönet. az ajtók illesztéseiről inkább már nem is írok semmit, mert kár lenne a sok jó bitért.

jöjjön akkor még pár rúgás a földön fekvőbe: a modell tető helyett sapkát kapott. most nem érvényes a klasszikus; az nem volna baj, ha nem lenne sapkája. de van, ráadásul műanyagból, ami sajnos nem nagyon szeret illeszkedni a fém karosszériához szinte sehol sem, de legjobban ott tagolja a modellt, ahol nagyon nem kéne, a C-oszlopnál.

az ajtókat említettem már pár mondattal előbb, sok szót nem is pazarolnék rá. talán annyit, hogy a fentiek után már annak is örülni kell, hogy a jellegzetes cserebogár-tükröket megkapta a modell.

ahogy azt megszokhattuk, csomagok helyett pótkerekünk van, meg egy kis festékfújási hiányosság a belső felületeken, de ez sem újdonság, ha Bburago modellről van szó. az olaszok műanyagjait ismerjük már jól. csúnyák. itt is.

az ajtókárpiton is. de legalább van ajtókárpit. egybeöntve. amit picit esetlenebbé tesz a festetlen belső felű ajtó. nem jutott sok festék a küszöbre sem sajnos. igen, egykaros zsanér. az F40, meg a 348 tb után lehetett volna fémnyelves-kiesős is, de itt most ezt kaptuk.

a magam részéről sajnálom, hogy az egyenbburago vajszínű belsőt kapta a gép. sokkal jobban illene hozzá a fekete. egyrészt, mert az ápol, eltakar, másrészt pedig mert az autó elveszített hangulatából egy minimálisat vissza tudna csempészni. abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ilyen belsővel egyáltalán készült-e igazi 288 GTO.

belül a szokásos színvonal tárul elénk; pontatlan illesztések, ferde matricák, ronda anyagok, elnagyolt formák. a kormányoszlopból kinövő műszerfal-számlap sem a túlzott igényességről árulkodik.

aki látott már egy Bburago-Ferrari motorteret, az látta az összeset. ezt is. van az a régi mondásom rá: "nem kő nyitogatni, azt' jóvan.".

most jól megrugdostam szegényt, késő van, biztos fáradt vagyok, nyűgös és álmos, meg éhes is. hiányzik a mamma, haza akarok menni, de eltévedtem. most jönne az a rész, hogy de azért vegyük észre, hogy a maga idejében, meg az összkép, meg a kisugárzás, blablabla... de nem. pont, hogy a kisugárzás hiányzik belőle. az, ami annyira erőteljesen átjött a HW verzión. annak is vannak hibái dögivel, de ott megvan a ránézek-és-elhiszem-hogy-ez-egy-vad-valami faktor. a Bburago pedig csinált egy modellt, ami úgy néz ki, mint egy langyos piros sportkocsi. ez a legnagyobb baj, nem a ferde matricák. ha valaki 288 GTO modellt szeretne, akkor minimum a HW verzióval szemezzen. ezt tényleg olyan kezdőknek ajánlom, akik elájulnak a nyíló motorháztetőtől, meg a forgatható kormánytól, de akkor is csak gombokért. vagy kezdő umbausoknak. gyakorolni kiváló, hiszen javítanivaló bőven akad rajta.