Ferrari 1:18

a CMC nem tétlenkedik, Nürnbergbe már ki is vitte ezt:

itt van a 2011-es CMC Ferrari lista:

• Ferrari 250 GT/ SWB California Spyder, 1961 (piros, kék, ezüst, fekete)
• Ferrari 312P Spyder Sebring 1969 #25
• Ferrari 312P Berlinetta 1969

a California elég nagy meglepetés számomra. nem mondom, hogy értem, hogy miért jó olyan modellt kihozni, amit egy évvel ezelőtt megvett mindenki. de legalább érdekes összevetés lesz az Elite verzióval, még ha a győztes látatlanban is megjósolható. a 312P viszont végre egy olyan gép, ami eddig nem létezett 1:18-ban, ennek örülök nagyon.

Szia!

Teszek ide neked képeket egy "bbr f430 & elite 308 gts" mappába, majd a szerzőt kell valahogy módosítani, elvégre a szöveg, ha írsz, a tiéd lesz. Csak annyit fűznék, hozzá, hogy meglepően egyben van a kis piros gépezet, a motortér tisztességes, sőt szép. Beltér ügyben sem vall szégyent. Nekem az első, ami eszembe jutott, hogy hangulatos. Olaszországi nyaralás során találkoztam már ezzel a beltérrel egész tapintható közelségből és előjöttek az emlékek, ezért már megérte, hogy itt pihen nálam. A fotomaratott feliratokért meg oda és vissza vagyok. Valamint értem, hogy miért nem szeretik a HW dobozokat...

Köszönöm a vezess.hu-s kommentet, egyúttal gratulálok az érkező BBR F430-ashoz!

Másodjára is köszönöm a kibontást!

Üdv,

Dani

még csak négy napja jöttem haza, de már várom, hogy mikor mehetek legközelebb. mivel úgy vettem észre, hogy a törzstagok közül rajtam kívül mindenki járt Londonban, ezért nem is írok róla posztot, hogy milyen volt. de. mégis írok.

írok magamnak, mert kikívánkozik belőlem. mindenféle benyomás.

például itt a Temze. a Dunához szokott szemnek nagyon kis vékonyka kis folyóvíz, ahogy a hidak is sokkal kisebbek, mint ahogyan a könyvekben, fotókon látszik. itt van pont a Tower Bridge, gyerekkorom egyik kedvenc építménye, még az internettől odaátról, amikor csak arról volt infója az embernek, ami benne volt abban a könyvben, amit a kezébe vett. én a Búvár Zsebkönyvek (de lehet, hogy az pont Kolibri volt) Hidak című kiadványában olvastam először bővebben róla. valami hatalmasnak képzeltem. egészen múlt hét szombatig. pedig a két nyílás közötti részen két nagyobb kamion fér el csak egymás után. olimpia lesz nemsokára, talán emiatt is épül-szépül az egész város, a híd középső pályarésze is újítódik fel, ezért esély sem volt rá, hogy elcsípjünk egy felnyitást, ami ha jól tudom, ma már egyre ritkábban következik be.

itt, a Buckingham Palota előtt szokás nézni befelé a kerítésen, hátha kijön valaki híresség. no meg azt, hogy az őrök a hatalmas sapkában tényleg mozdulatlanok-e. már ez a világ sem a régi, három perc alatt kétszer is megmozdította a csizmája hegyét az egyik. ami a legdurvább, az az, hogy a palotát körbevevő park összes útja ugyanazzal az anyaggal, ugyanolyan rózsaszínes-pirosas színnel van burkolva, mint a palota udvara. hasonlít arra, amivel nálunk a cégnél bevonták az erkélyeket. egy réteg műgyanta, egy kis érdesítő anyag, aztán rá még egy réteg műgyanta. akkor ötezer körül volt négyzetmétere. ez nyilván más itt, picit durvább. de akkor is azt üzeni: birodalom vagyunk, látod?

Picadilly Circus. akinek eddig mondtam, hogy jártunk arra, mindenki megkérdezte, hogy miért, nincs ott semmi, csak a neonok. nna, ez igaz is. de mennyi minden érhető el innen! dél fele, egészen a Trafalgar Square-ig minden sarkon van egy színház, egyenként olyan darabokkal, amikből itthon ha évente egy van. keletre ott a színes-szagos-nyüzsgő China Town, északra a még színesebb Soho. de nálunk a leggyakoribb irány a Regent Street volt, a hatalmas házakkal, többszintes üzletekkel, milliónyi emberrel.

számomra az egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb épület ez a torony volt, amit mi tojásnak neveztünk el, de a helyiek uborkának hívják. talán a kövérsége miatt nem látszik olyan magasnak, pedig 180 méteres. ezek a függönyfalas megoldások (főleg, ha ilyen szépek, finom kidolgozásúak) különösen közel állnak a szívemhez, amióta tagja voltam a függönyfalas csapatnak a munkahelyemen. ez a ház régebbi, mint a mi projektünk, tehát biztosan nem a mi programunkkal tervezték, de ettől még izgalmasabb elgondolni, hogy hogyan lehetne a miénkkel.

egy hét után szoktam meg a fordított közlekedést, addig minden nap előfordult, hogy gondolkodnom kellett, hogy melyik autó mit is akar. nem autósként, hanem egyszerű szemlélődőként. ami elsőre talán eszembe sem jutott volna, de a legtöbb odafigyelést igénylő művelet a zebrán való átkelés volt. egyszerűen harminchárom év alatt annyira belémivódott a balranéz-jobbranéz műveletsor, hogy átállni az ellenkezőjére nem volt könnyű. pedig a zebrák 90%-ánál fel van festve, hogy merre kell nézni. azt nem tudom, hogy ez a turistáknak szól-e, vagy egyébként is kiírnák. minden esetre a reptéren az első 3-4 zebránál táblával is figyelmeztetik az országba érkezőket erre.

amit eddig láttam, arra úgy nagyjából számítottam. nagyváros, nagy tömeg, nagy házak, sok autó, sok drága autó. de Canary Wharfra kiérve úgy éreztem magam, mint a parasztbácsi a harmadik bukfenc után a sportrepülőn. kimész a vonattal, leszállsz az állomáson, és nem az utcára visz a kijárat, hanem egy ilyen épületbe. utca az ugyanis nem nagyon van, mert minden ház dokkokra épült, közöttük víz folyik, az egyikből a másikba vagy üveg hidakon, vagy az őket összekötő, kilométeres hosszúságú földalatti (vagyis vízalatti) plázán keresztül tudsz átjutni. bankok, biztosítók, könyvvizsgáló cégek laknak itt. a lakásárak felfoghatatlanok, ahogy itteni, kis parasztgyerek ésszel az egész úgy magában is az.

kihagytuk a London Eye-t. majd legközelebb. kép azért készült róla.

ahogy erről az érdekes formájú harangtoronyról is, amiben az az ismert nevű harang lakik. vannak pillanatok, amikre sokáig emlékszik az ember. nálam ilyen lesz, amikor a Big Ben hangját először hallottam élőben, a torony mellett állva. nem a tévében, valami régi angol filmből.

hogy legyen  ontopik is; bár az előző posztban volt róla szó, de itt egy kis illusztráció is az egyik legkomolyabb modellboltról, a St. Martin's-ról. a képen is látszik, hogy azért vannak szép számmal érdekességek. de az áraik sajtos tényleg nem magyar pénztárcának valók.

próbáltam képeket készíteni kívülről is, de mindenfelé parkoló autók, gyalogosok, ráadásul sötétedett is már, ezért ez sült ki belőle. a St. Matrin's Lane egyébként nagyon hangulatos kis utcácska, három, vagy négy színházzal, éttermekkel, sörözőkkel. aki arra jár, ne hagyja ki az ettől a bolttól a Picadilly Circus fele fölfele eső első keresztutcában levő Motorbooks nevű könyvesboltot. ott bizony el lehetne lenni napokat, olyan szintű a választék. az üzletben levő kis tévén meg végtelenítve mennek régi legendás nagy versenyek. 250 GTO-k előznek Jaguar D-Type-okat és viszont látásra, mondta Labdacs.

aki szereti a régi, aranyból készült dolgokat, a múmiákat, akár kibontott állapotban, vagy a felmérhetetlen mennyiségű görög vázákat, annak a British Museum is kötelező látványosság. én nem tehetek róla, valahogy az építészeti megoldások jobban megfogtak, mint az, hogy miket sikerült összelapátolni anno az angoloknak a gyarmatokról. állítólag ez a teljesen befedett udvar jelenleg európa legnagyobb fedett tere. ami még említést érdemel, hogy ezt az egészet ingyen lehet látogatni, mint a múzeumok nagy részét.

ahogy az Imperial War Museumot is. van itt FW-190, Mustang, Spitfire Mk I. Bf-109 nincs, Zero-ból is csak egy roncs. vannak harckocsik, V-1, V-2, de még egy Fat Boy típusú atombomba is. minden gépszagú, nem tudom, hogy mitől, de nyoma sincs a más múzeumokban megszokott halott hangulatnak. pedig halottakról van szó bőven. lehetne az is a neve a múzeumnak, hogy "a történelmet a győztesek írják", mert azért magyar szemmel bővel van ilyen érzése a szemlélődőnek.

ha már London, akkor mindenképp érdemel pár mondatot a tömegközlekedés. a metróhálózat hatalmas, ha jól számoltam, akkor 13 vonal van, vonalanként 20-as nagyságrendű megállóval. az állomások nincsenek túlkomplikálva, ahol az kell, ott csak egy lépcső, meg egy peron, ahol több kell, ott hatalmas csarnok. minden célszerű, minden praktikus, minden a működőképességnek van alárendelnve. jó, vannak régi, gyönyörű állomások is, mint például a Baker Streeten levő. az emeletes buszokat mindenki ismeri, elsőre picit érdekes érzés fentről nézni, hogyan centizik ki a járdaszigeteket elég nagy sebességgel azokkal a billegő élére állított téglákkal. a képen egy elővárosi vonat van, ilyennel jártunk be minden nap kb 30 mérföldről. tíz percenként járt. ha két percnél többet késett, már jött az elnézéskérés. a jegyek-bérletek rendszere olyan, amit itt nálunk évtizedek óta nem tudnak bevezetni; kis mágneskártya, amivel arra tudsz felszállni, amire megveszed a szolgáltatást. és egységes az agglomerációs vonaton, a buszon, metrón. jó, drága. nagyon drága. az itteni fizetésekhez. de működik.

ilyen London az én szememmel. azon kevesek, akik még nem jártak arra, ha tehetik, menjenek. mert amit én leírtam, az csak kb a százada annak az élménynek, amit láttam. és amit láttam, az csak az ezreléke annak, ami ténylegesen ott van.

mostanában érezhetően elmozdult a Mattelnél a hangsúly az Elite irányába, de azért lesznek ám idén is HW Foundationként kiadott butított Elite verziók, amiből pár színvariáció még érdekes is lehet:

• Ferrari 308 GTB, kék
• Ferrari 308 GTB, fekete
• Ferrari 308 GTB, piros
• Ferrari 599 GTO, fekete
• Ferrari 599 GTO, gyöngyházfehér
• Ferrari 599 GTO, piros
• Ferrari 599XX, kék
• Ferrari 599XX, mattszürke
• Ferrari 599XX, piros

bár már volt róla szó itt-ott mindenféle fórumokon, de mától már előrendelhetők az alábbi vasak. árak sajnos még nincsenek.

• Ferrari 458 Italia Special Edition, lim 1000 pcs, piros, fekete tetővel, 2011 harmadik negyedév
• Ferrari 250 SWB Le Mans 1961, 2011 harmadik negyedév
• Ferrari F40 GT Ferrari Club Italia 1995, 2011 harmadik negyedév
• Ferrari 512 S Daytona 1971, Bucknum Adamowicz, 2011 harmadik negyedév
• Ferrari 458 Italia, Fernando Alonso, fehér, 2011 harmadik negyedév
• Ferrari Dino 308 GT4, Elvis Presley, fekete, 2011 harmadik negyedév

lehetnék gonosz, írhattam volna a címbe 2012-t is, mert ezek a 2011 harmadik negyedéves megjelenési dátumok az eddig gyakorlatot figyelembe véve enyhén szólva is véleményesek. de remélem, azért mindenki talál a listában olyat, amire megéri várni. számomra az utolsó kettő a legizgalmasabb.

londoni kiküldött tudósítónk beszámolója következik:

most ugye abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy London utcáit koptathatom egy ideig, gondoltam, megnézem, hogy mi a helyzet modellügyileg. az első utam, ami ilyen céllal indult, az a St. Martins-ba vezetett. ez az üzlet a St. Martins Lane-en található, nagyon közel a Trafalgar Square-hez. 1:18-as Ferrari ügyben elég szegényes a kínálat. meg úgy általában, az 1:18-as felhozatal nem túl bőséges. persze, ki tudja, mi van a pincében, de a boltban inkább az 1:43 uralkodik. az árak hajmeresztőek. egy HE Kyosho 250 GTO az 175 font, vagyis 56ezer magyar forint. őszintén szólva kívülállóként azt mondom, hogy a VH simán felveszi vele a versenyt. a bolt berendezését, kínálatát tekintve. innen nézve pedig a VH árai is elég barátságosak. egy dologban nem tud versenyre kelni vele; nem London egyik legjobb negyedének egyik legszebb utcájában van.

Harrison Ford új filmjének bemutatója ma volt Londonban, várták is a celebeket a közelben levő moziba. nagy kordon, fotósok hada, reflektorok. azt, hogy Ford arra járt volna, azt nem vártuk meg, inkább felsétáltunk a Piccadilly Circus-ig, ahol a kacskaringós Regent Streeten folytattuk felfedező utunkat. ahol kérem szépen van egy kétszintes Ferrari ajándékbolt. akinek nincs még piros Elite 458 Italia-ja, az oda menjen, mert ott még van, igaz nem sok. a sárgák, feketék szó szerint toronyban állnak. sárgából vagy harmincat számoltam, feketéből picit több lehet. ilyen nagyságrendben van ott piros, sárga, fekete 308 GTS, Clapton Lusso, FXX Evo. de van mindenből, piros Testarossatol kezdve a JK fekete Enzóig. és nem egy-egy darab, hanem tényleg halomban állnak. lehet, hogy ha van eszem, jobban megnézem, még 288 GTO-t is találok. az árak itt sem alacsonyak, 65 és 90 font között mozognak. persze itt is van 1:43. jó sok Elite, meg néhány kisszériás műgyanta ékszer. a másik véglet pedig a 4.000 fontos Amalgam 1:8-as csoda.

ha még modellre akarok és lesz időm, írok.

lehet, hogy nem volt feltűnő, de az elmúlt napokban igyekeztem megszaporítani a friss bejegyzések számát, mert egy ideig nem leszek elérhető; pénteken Londonba utazom. netközelben leszek ugyan végig, de nem biztos, hogy lesz időm a blog dolgaival foglalkozni, ezért a végére összesürítettem pár témát, hogy azért legyen miről eszmét cserélni.

íme az első képek. egyelőre nem a végleges modellről, de talán így is érdekes lehet:

eljöttek végre az ünnepek. Karácsony, Szilveszter, Újév. ha az ember jól gazdálkodik a szabadnapjaival, vagy januárban megmondják neki, hogy a két ünnep közötti részt tessék kivenni, mert úgysem engedünk be az irodába akkor, akkor úgy jár, mint én; lesz napi szinten plusz tíz órája. ezt ki lehet használni egy csomó mindenre. én például ma havat lapátoltam, sétáltam a kisboltig, ahová mindig autóval megyek, összeraktam egy sínrendszert Benedek kisvasútjához, aludtam egy jót délután, este pedig sütöttem egy közepes adag palacsintát. persze modelltémában is tevékenykedtem.

kibontottam és jó alaposan szemügyre vettem a Mattel legújabb, legfrissebb, legropogósabb jövevényét, az 512S-t. a kibontást nem véletlenül emeltem ki. akinek volt már dolga F40 LM-mel, az talán meglepődik, ha az látja ide leírva, hogy ehhez képest az semmi. van összesen 7, azaz hét csavar, amit oldanunk kell, de ha nem vesszük észre, hogy van egy pöcök, ami csak távtartó, akkor nyolcnak esünk neki. ezek után három drót tartja a helyén az első fedelet, öt drót a hátsót. plusz ebből az ötből még kettő a leghátsó két tartópöckökön is keresztül van húzva, tehát ott extra odafigyelés szükséges. egy cirka fél órás műtét, és készen is van. úgy, hogy én profi módon már csípőfogóval, csavarhúzóval és szikével készülök az ilyen műveletekre.

talán eljön majd a hungarocelldobozos, "kinyitom, majd kiveszem belőle a modellt" korszak is a Mattelnél, de egyelőre sajnos nincs rá esély. mindegy, legalább emlékezetesebb marad az első érintés pillanata. az első érintéssel pedig egy pici, rövid széles kis zömök modell kerül a kezünkbe. az 512S a Ferrari hosszú távú versenyautója a 330 P4-esek utáni korszak képviselője. versenyeztek vele mindenfelé, ahol csak ilyen típusú versenyt rendeztek. épült rövid-, illetve hosszú változata. ez most a rövid. ez onnan ismerszik meg, hogy a hátsó kerekek után gyakorlatilag nincs semmi, vége az autónak.

ez az 512-es rajtszámú modell a Mattel legújabb limitált szériájának, a "Ferrari in Music" nevűnek az első tagja. 5000 sorszámozott példányban készül mindegyik, és olyan érdekességek is szerepelnek majd benne, mint Eric Clapton jobbkormányos Lusso-ja, de a madarak csiripelnek Elvis fekete Dino 308 GT4-eséről(!!!) is. ez az 512S (vagyis az eredetije) Nick Mason, a Pink Floyd dobosának tulajdona. csak jól kell dobolnunk, meg jókor kell jó helyre születnünk, meg meg kell öregednünk, máris megengedhetünk magunknak ilyen játékszereket. de addig is, amíg ez meg nem történik egy következő életben, nézzük meg a számunkra is elérhető verziót, a modellt.

azt kell mondanom, hogy az első benyomás tovább erősíti azt a tapasztalati szabályt, hogy a Mattel Elite sorozatának újabb darabjai egyre jobbak és jobbak. a formák, az arányok, a kis apró részletek mind-mind a törődésről, az odafigyelésről tanúskodnak. így első ránézésre nincs olyan pontja az autónak, amibe bele lehetne kötni. a fényezéssel is nagyon jól sikerült, ez a piros szín szinte simogatja az autót a domború felületeken. a matricák is ügyesek, pontosak, szépek. igaz, ezzel sosem volt probléma egy Elite modellen sem.

oldalról nézve látszik a legjobban, hogy milyen rövid kis gép ez. szinte magasnak látszik a kurtasága miatt egy versenyautóhoz képest.

az autó hátsó felét gyakorlatilag a két széles kerék uralja. nna meg a kikandikáló váltó. aminek szántak némi tartószerkezeti szerepet is, hiszen a motorfedelet tartó kis konzolt rá csavarozták. hátulról látszódnak még a felfüggesztés részletei, a kipufogórendszer, meg maguk a lámpák. minden a maga egyszerűségében.

előröl nézve már nem annyira az egyszerűség a domináns, itt azért több az érdekes, modellszempontból örvendetesen szépen kidolgozott részlet. a legmarkánsabb talán az elöl, a lökhárítóba integrált két nagy fényszóró, és annak a közös burája. nagyon szépen sikerült megoldani, le a kalappal. ahogy az egész frontrészt is, élőben más nyoma sincs a képeken picit érezhető túlzott lágyságnak.

a fényszórók a középső nagy lámpához hasonlóan szuperek, hibátlanok.

csináltam egy képet a hátsó légbeömlők környékéről is. a fotókon valahogy a felső lemez éle túl vastagnak tűnt, de ahogy az lenni szokott; élőben senki nem figyel rá, meg lehet olyan képet is csinálni, ahol ez nem látszik. annyira.

a kerekek hatalmas úthengerek, nagyok, ballonosak, szélesek. szinte alig látni a mögöttük szerénykedő kis fékeket. ez a sárgás-arany szín jól hozza a hetvenes évek versenyautós életérzését.

az ablaktörlők műanyagok, nem a mostanság divatos fotómaratott kis lemezkék. sajnos picit vastagabbra sikerültek a kelleténél, az eredeti autónál ez a két kar inkább két kis vékony pálca. az üzemanyagtartályok nyílásai már-már azt a látszatot keltik, hogy nyithatóak, de nem. itt még azért nem tartunk.

egy jó kis rácsot be kell mutatnom minden Elite modellnél, most a motor feletti kis dómon levő rácsra esett a választásom.

a Mattel általában jól elhanyagolja a modellek alvázát. persze, kipufogót tesz rájuk, meg nagy betűkkel ráírja, hogy China, meg Mattel, meg valami évszámot, de a valódi alváz általában rejtve marad. itt most azért a hátsó résznél nyerünk egy minimális betekintést a versenyautó vázának egy részébe. nekem még mindig sematikusnak tűnik, de legalább már van valami.

érdekesek a külső tükrök. vajon a jó öreg Nick csak így lát hátrafelé, ha ilyen cserebogár tükröket használ, vagy használták ezt a megoldást éles helyzetben is?

az ajtók amolyan LSD stílusban nyílnak, de így sem lehet túl egyszerű elhelyezkedni odabent. az oldalsó szélvédő megoldása nekem nagyon tetszik. sajnos az ajtó hátsó része nem illeszkedik teljesen tökéletesen.

az első burkolatot lebontani egész könnyű, egy picit meg kell emelni a kerekek felett, majd előrecsúsztatni pár mm-t, és máris a kezünkben van. ez után a művelet után a képen látható látvány tárul elénk. kábelek, csövek mindenfelé. a nagy kígyózás árnyékában egy poroltó és egy akkumulátor.

a vezetőfülke nem is fülke, inkább egy szűk lyuk. fotózni nem a legkönnyebb, szinte nincs is olyan szög, ahol értelmes dolgot lehet megmutatni. pedig vannak érdekességek. az ülés a biztonsági övekkel, a kapcsolók, a kormány..

... a váltókar...

... a biztosítéktábla mind-mind érdekes részlet. érdekes és szép.

a motor a 250 SWB California motorjához képest pici csalódás. egyrészt maga a motor nem is látszik, hiszen eltakarja az a piros nagy dudor, meg oldalt a váz. inkább csak a váltót, meg egy-két segédberendezést látunk.

meg a hatalmas, gyönyörű, hófehér kipufogócsöveket. pár kábelt, néhány leegyszerűsített berendezést, de én hiányolok innen egy kis extrát. így ez csak a kötelező házi.

összességében nagyon korrekt kis darab ez az 512 S. újabb szép munka a Matteltől, ha nem is az az álleesős élmény, mit az SWB-nél. ahhoz tényleg kellett volna valami kis plusz munka, de így sem rossz a végeredmény. persze nemsokára jön majd a GMP verzió, az bizonyára köröket ver majd erre a masinára. háromszor ennyiért. akinek van rá pénze, várja meg azt, de én ezt a gépet is jó szívvel ajánlom bárkinek.