Ferrari 1:18

felkerült róla egy review a diecast.org-ra. a képeket lopom:

szombat lehetett. lehet, hogy vasárnap. nem is emlékszem már. a lényeg, hogy egyedül voltam itthon. a kivételes pillanatok egyike. csend van a házban. ami nem jó, mert egyedül lenni mégiscsak rossz, de mégis, van benne egyfajta "használd ki!" érzés. tettem-vettem, fent a szobában. kéne porszívózni. gondoltam. majd holnap. vagy majd máskor. Ágó talán nem veszi észre, ha hazajön Kaposvárról. de, észreveszi.

hoppá, félre van csúszva a lepedő a modelleken. Benedek biztos nézegette a tűzoltó buszt pénteken, amíg dolgoztam. nem baj, örülök, hogy érdeklődik. szívesen meg is mutatnám neki többször, de annyira macerás kibontani, hogy ő is inkább a zöld plexidobozos AUTOart 911-est kéri, hogy nézegessük. "ha nagy leszek, és már tudok rá vigyázni, ez az enyém lesz, de addig csak a dobozon keresztül nézegessük, ne vedd ki." mondja mindig. szerencsés vagyok. tudom.

ha már meg kell igazítani a lepedőt, ki is takarom a stócot, megnézem, hogy mi is van itthon pontosan, mit nem vittem még le Tapsonyba. CMC-CMC-GMP-BBR, egy karton Elite, két sima HW. a többi Kyosho. kéne fotózni. mi van itt? HW 365 GTS? nem volt még? nem, talán nem. nem is lesz. rút, csúnya szegényke. nem akarok fanyalogni a blogon, úgyis teljesen negatív az egész már hónapok óta. akkor passz. Kyosho-k? azokat már mind bemutattam. sárga F40. azt is. vagy nem? vagy nem.

akkor ez lesz. kiveszem a dobozából. hoppá, jó rég lehetett a kezemben, az első kerekei belegyógyultak már a hungarocellbe. kéne már egy vitrin. de előtte egy lakás. egy olyan, amiben megindulnak a gondolataim, amiben nem csak arra gondolok, hogy hogyan szabadulhatok meg tőle. fészekféle. későbánat.

fotózzunk. hol lehet a gép? anyósomét valahol láttam, de most nem találom. a miénk? megvan, lent volt a vendégszoba vitrinszekrényében a porcelánok között. "kérem cseréljen akkumulátort." másfél óra pihi akkor, amíg töltődik. mégis kéne porszívózni. vagy füvet nyírni. nem, nem kell még, nem olyan magas. együnk inkább. maradt egy kis dinnye. jófajta. finom. még a széle is.

rossz képeket csinálok. senki nem mer érte szólni. kompenzálom őket írással. de akkor is, ez így szégyenletes. főleg, amióta a kanapé a veluxok alá került. még rosszabb a megvilágítás. kéne venni egy fotósátrat. picit, 40 centist. az változtatna a dolgokon? nem tudom. feltöltődtek az akksik.

fényképek. kívülről, mind a négy oldalát. aztán a részletfotók. a lámpákat fotózd, Labdacs. tényleg így hívom magam, most tűnt csak fel. kell fotó a kerekekről, meg pár a beléről. motortér. csomagtartó. vagy mi ez az izé. beltér. erről eszembe jut Bency. hogy lefikázta. nem  tudtuk neki elmagyarázni, hogy ez ilyen igaziból is, egyszerű, mint a faék. azóta sokat fejlődött a srác, bár mintha eltűnt volna. majd ránézek az sg-re, hátha jelentkezik. bár nem hiszem, az sg sem a régi már.

teljesen fakók lettek a képek, citrommadár ez, nem dinosárga gépvas. fehéregyensúly. indiszponált exhibicionista. pusmogó csömmeteg. meg egyéb szavak. kéne egy téma, ami mentén felfűzhetem a képeket. nem volna jó egy száraz bemutató. a két offtopik gép után valami ütőset szeretnék. egy csomó kártyát kijátszottam már. sajnos. mindegy, majd kitalálom.

vajon hányan olvassák majd el? lesznek kommentek? ki mit fog írni? Zx? ő nem is szokott ide írni, de majd a fészbúkon leírja, hogy színhibás. Schumi? azt fogja írni, hogy nagyon szép modell. Leonardo? ő a maga diplomatikus módján utal rá, hogy bár ez így nagyon szép, és néha gondolkodik rajta, hogy elképzelje más színekben, de mégis a piros az igazi. CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRÓ barátunk? beír valamit majd csupa nagybetűvel. Kekec Úr? biztos talál majd hibát. én meg majd jól megvédem a gépet. Xapa Mester? ő majd csak két hét múlva fog reagálni. de akkor bizony tartalmasat, részleteset. Hamhusz esetleg megkérdezi, hogy mennyibe került.

elkészültek a képek, visszaraktam a dobozába, a lepedőt szépen eligazítottam rajtuk. egy pillanatra átfut rajtam, hogy van-e értelme ennek. hiszen még a dobozaikat sem látom, csak egy kupacot, fehér lepel alatt. de majd a vitrinben. ott majd hirtelen értelmet nyer az egész. hogy kijönne itt, csak ebből a kupacból egy E34 névre íratva? dehát az csak egy vasdarab.

basszus, nem fényképeztem le a lámpákat kinyitva. mindegy, elő nem szedem még egyszer. képek a gépre fel. jé, Benedek fotózott. főleg a játékait. majd ha hazajön vasárnap, megkérdem tőle, hogy töltsünk-e belőlük fel a face-re párat. mégiscsak porszívózni fogok. az íráshoz ma nincs ihletem. alszom rá párat. gondolkodom. hátha.

több, mint egy hét eltelt. a képek meg itt porosodnak. rengeteg a meló bent a Graphisoftban. imádom. néha, amikor ülök egy unalmasba forduló megbeszélésen, akkor is azon elmélkedek, hogy atyaég, most itt alkotunk. kitalálunk valamit közösen, azt megvalósítjuk. amit aztán mások használnak. végül pedig házak épülnek fel vele. nyálas, tudom.

de ma, ma poszt születik. megint ihletett állapot: a lányok valami amerikai rokont látogatnak a Margitszigeten Benedekkel. enyém a ház este tízig. az pont elég lesz. de mégsem. már haza is jöttek. fürdetés. altatás. nem lesz poszt, én is megyek inkább aludni. mennék, de valaki ül az ágyacskámban. anyósom. meg a hitvesem. valami gyilkolászós történetet néznek. az ágyban. amibe engem most ólomsúlyok húznának. leülök a kisszobában a gép mellé. finom utalásként ütemesen krákogok. semmi. dobolok az egérrel a politúros antik diófa íróasztalon. basszus, semmi.

Slasht fogok hallgatni. Anastasia. nem, az kiszúrás lenne velem is. elindítom a find friends alkalmazást. áááh, ez beteges, fészbúkfüggő leettem. inkább írok posztot mégis. vagy ha nem is írom meg, legalább a képeket feltöltöm. tényleg pocsékok lettek. pont a finom részletek nem látszanak. de már útban van Németországból a kis fotósátor, lámpákkal. alig volt 35 euró.

képek kiválogatva, feltöltve. kis hallgatózás kifelé a tévé felé. még mindig jön a "halló kilenctizenegy? jöjjenek gyorsan! a feleségem. úristen. tiszta vér minden." szép, andalító történet lefekvés előttre. ez nálam nagyjából az állatos szado-mazo pornóval van egy szinten. csak ott egy kicsivel kevesebb a vér.

közben nézegetem a képeket. F40. deszépvagy. igazán. az az "örülök neki, hogy itt vagy nálam" szép. olyan, hogy ha nem Ferrarit gyűjtenék, akkor is megvenném. ha nő lenne, verset írnék neki, ha ló lenne, minden nap lecsutakolnám, esténként finom, puha, illatos szalmával.

anyósom végre megunja az invesztigésön diszkoverit és elmegy aludni. Ágota hív, hogy alvászat, mert holnap korán kelünk. majd megyek, előbb most már befejezem végre ezt a posztot.

az előző válságos poszt megjelenése óta elég sokat gondolkodtam, hogy mi legyen. merre tovább? első,  legdrasztikusabb ötlet a teljes gyűjteményfelszámolás lett volna. ha teljesen bolond lennék, akkor el is játszottam volna a gondolattal. de ez fel sem merült. természetesen. hiszen tényleg nem akarom csak úgy eldobni azt, amivel az elmúlt tízen-akárhány évben foglalkoztam. viszont két téma párhuzamosan így, ebben a formában nem megy. felmerült az is, hogy válogatok, eladok pár nekem nem olyan kedves vasat, amiből elindítom az általam csak "szépautós sornak" nevezett másik témát. de ilyet csináltam tavaly, (igaz, akkor nem önszántamból) és még most is nyalogatom a sebeimet miatta. nem, fájdalommentesebb megoldás kell. ami meg is született tegnap este, egy Xapa kollégával történő maratoni levélváltás során. íme:

azt csinálom, hogy minden Ferrari modellről készült képemet betöltöm egy gagyibb képszerkesztőbe, majd piros keresztet rajzolok rá. ja, nem. igaziból az lesz, hogy a Ferrari gyűjteményem címe mostantól: "1:18-as fém, sárvédős Ferrarik, amiket még látott Enzo Ferrari". tehát a nagyjából 1988-ig terjedő időszak. azért csak nagyjából, mert biztos vagyok benne, hogy látta az 1989-es 348tb-t is fejlesztés közben, de talán még a 92-es 456 GT-t is. de valahol 1988-nál húzom meg a vonalat. az előtte született autókról készült modellek szépen eddig is mennek be a gyűjteménybe, az utána készültek pedig csak akkor, ha beillenek a szépautósba. így például nagyon várom a 458 GT2 mindkét matricás verzióját. hogy mi lesz a meglévő kb 80 offtopik csodával? semmi. továbbra is érvényes, hogy ami egyszer bekerült hozzám, az marad is.

a szépautós már a jövő héten bővülni fog, újra egy angol nagyvassal, egy fekete Minichamps Bentley Arnage T fog érkezni, valószínűleg már kedden. jól fog mutatni a Ghost mellett. várom már, mint egy kisgyerek. a a Ferraris sem marad újdonság nélkül, nemsokára jön a fekete Kyosho HE Testarossa.

akkor elérkezett az idő; itt a blog első teljesen offtopik bemutatója. mert ugye volt az a kis félrelépés azzal a nagy teherautóval, de azt senki sem gondolta komolyan témán kívülinek. nna, de most, ahogy korábban már szó volt róla, kitörök a ketrecből, szippantok egy nagy levegőt, és kezdem is.

Kyosho Rolls-Royce Ghost. a Rolls-ok szeretete is - honnan máshonnan, mint - a gyerekkoromból eredeztethető. az akkoriban elérhető egyetlen autósújság hasábjain egy ilyen autó bemutatásakor le sem merték írni forintban, hogy mennyibe kerül, csak annyit írtak, hogy hány darab Trabantot, vagy Zsigulit lehet venni egyetlen vételárából. nem csak emiatt, de nekem ez az autó maga volt a felfoghatatlan luxus, a pompa, az autózás Mekkája. igen, azok a nyolcvanas-évekbeli autók, amik talán a vállalat mélypontját jelentették. felnőtt fejjel úgy gondoltam, hogy ha a sok Ferrari mellé lesz valami, ami nem olasz lovacskás gép, akkor az csak egy Rolls lehet. kapóra jött, hogy a Kyosho hosszú idő után végre kiadta a Ghost-ot. külön örültem annak, hogy készül belőle fehér verzió is. az örülést tett követte, amint elérhető lett, utazott is felém, szép nagy fekete dobozban.

a szokásos Kyosho-féle hungarocellből kivéve jött a meglepetés. az autó ugyan szép terebélyes, de pillekönnyű. bevallom őszintén, hogy egy dög nehéz vasdarabra számítottam. de nem. persze ez nem von le semmit az élvezetből. mert élvezet az van bőven. ez tényleg az a tipikus magam elé teszem, az asztalra könyöklők és bámulom típus. modern autó, tehát kívül olyan nagyon-nagyon sok trükk nincsen rajta, de ami van, az csodás.

a festés, különös tekintettel a szürke dekorcsíkra az oldalán hibátlan, a lámpák csodaszépek, a nyitható napfénytető illeszkedése láthatatlan. a fehér szín nem tesz jót az ajtóknál látható réseknek, de ahogy ez lenni szokott: élőben nem látszik, fel sem tűnik. ezt bemondásra el kell hinnie mindenkinek. aki nem teszi, azt várom egy teára. van még tavalyi londoni teszkós egyfontos ihatatlan is.

minden Rolls-Royce éke a görög templomokat idéző hűtőrács, felette Emily-vel. Emily is szép, de a tekintet nem őt vonzza, hanem a hűtőmaszk lamellái, a mögötte levő hűtővel. ujjlenyomatos, tudom.

a felni olyan tipikus modernautós, nagy malomkerék, középen az emblémával. semmilyen lenne, de a Kyosho megoldotta azt, amit az igazi autó is tud: ha a kerék forog, a középrész, benne az RR logóval állva marad. így talán ez az egyetlen 1:18-asom, amit tologatni is szoktam, kiélvezve ez a dolgot.

íme, egy kárpitozott csomagtartó. sajnos kezd egyre inkább ritkaság lenni ott, ahonnan én modelleket szoktam válogatni magamnak. itt nem sajnálták az anyagot, jutott mindenhova. de nem is ez a pláne, hanem a körítés, a kis koptató, a rendszámvilágítás, az apró kis fekete foltok, amik minden bizonnyal funkcióval bírnak az eredeti autón.

a motorháztető felnyitásához meg kell nyomnunk egy kis pöcköt a modell alján, ekkor egy pár milliméternyit felpattan az egész. elegáns megoldás. a motortértől picit féltem, mert ugye modern cucc, ráadásul sok rosszat hallottam a Minichamps Bentley motortereiről. nos, itt nem olyan rossz a helyzet, sőt, szó nincs az egy szem műanyaglapos megoldásról. amíg a szem lát, addig biztos meg van építve minden tisztességesen. vannak kábelek, csövek, csavarok, hengersorok. egyetlen dolog méltatlan csak egy ilyen nemes géphez: a géptető két hatalmas zsanérja. tehát nem is egyetlen, hanem kettő.

de ez hamar elfelejtődik, mert az igazi attrakció az az utastérben vár ránk. itt aztán van minden földi jó. a kápráztatás már az ajtók belsején elkezdődik. gusztusos, finom, aprólékos.

de ha ez nem volna elég, akkor tessék figyelni az ajtóból kandikáló kis krómozott gombot. mi lehet az? igen, egy kihúzható esernyő. az igazi kegyelemdöfés persze az volna, ha ezt a kis gyufaszálnyi ernyőt ki is lehetne nyitni, de azért ne engedjük ennyire szárnyalni a fantáziánk.

ha tudnék rendes képeket csinálni, a beltérről tényleg egy szót nem kéne szólnom. olyan, mint Bridget Jones. úgy jó, ahogy van. nem több plüssel, nem kisebb kormánnyal, nem szebb műszerekkel. úgy, ahogy van.

persze az is hozzátartozik, hogy tud egy csomó dolgot, aminek egy részét ki sem próbáltam, csak a manuálban láttam. lehet tologatni az üléseket, nyitogatni a könyöklőket, a napfénytetőt, a napellenzőket, behajthatók a tükrök (ezt próbáltam, enélkül nem is lehet visszatenni a dobozba), meg még ki tudja, mennyi minden, amik engem általában hidegen hagynak, de most teljesen bekajáltam őket. hogy miért? talán, mert imádom ezt a gépet.

mert olyan nekem a sok-sok Ferrari után, mint egy rossz házasság után az első szex egy másik nővel. még furcsa, talán még a régi dolgokat várod. még újak az illatok, új a látvány, de percről-perce jobban ráhangolódsz, és rájössz, hogy ezt akarod. még egyszer, aztán újra megint. picit később lehiggadsz, és elgondolkozol, hogy megérte-e, nem bánod-e a régi dolgot, amibe annyi energiát öltél. de már nem tudsz a régire gondolni, arra gondolsz, hogy újra lélegzel, újra van külvilág, újra van szabadság. élet. megyek is.

Ferrarit gyűjtök. nem, nem vagyok az az "óvodában is ágaskodó lovacska volt a jele" típus, de az igaz, hogy a Matchbox-aim közül is a Ferrarik voltak a legnagyobb becsben. emlékszik valaki a Pioneer 308-asra? aztán az első Bburago is Ferrari lett, de akkor már nem is volt kérdés, csak lovacskás autó kerülhetett bele a gyűjteménybe. sokáig nem is gondolkodtam másban, rá sem néztem holmi idegen portékára. egyszer a Westend egyik játékboltjának kirakatából persze rám mosolygott egy gyönyörű Revell NSU TT, finom illesztésekkel, a Ferrarit készítő Bburago-HW párosnál messziről is láthatóan mívesebb kidolgozásban, de nem tántorított el a Témától, pedig akkor még igencsak kezdőként ismerkedtem a gyűjtés szépségeivel. nem sokkal később lett Koysho 308-asom, így a minőséggel kapcsolatban sem nagyon voltak aggodalmaim: van Ferrari modell, ami izgalmas, emellett pedig gyönyörű is. egy kicsit később kijött az Elite széria a Matteltől. nézegettem az első fecskét, az F40-est. annak ellenére, hogy csak egy kipingált HW gép volt, nagyon tetszett. alig vártam már a többit, a Testarossa-t, a 288 GTO-t, és az első igazit, az 599 GTB-t. modellt gyűjtöttem, volt egy témám, és volt egy gyártó, ami ontotta az újabbnál újabb kreációkat. persze sajnáltam, hogy gyakorlatilag csak egy gyártó van, hogy nincs igazi verseny, hogy a minden modellnél ott van az az "ez lehetne egy picivel jobb" érzés, de úgy voltam vele, hogy majd jobb is lesz. néha tényleg jobb is lett, de eltelt rengeteg év, és tulajdonképpen semmi sem változott. egy gyártó van, közepes minőségben ontja az újabbnál újabb vasakat, és az első fényképek megjelenése előtt ugyanúgy azon izgulok, hogy "nna, ezen majd mit rontanak el". egy dolog változott csak, az ár. tudom-tudom, minden gyártó emeli az árait, hatalmas sebességgel. csak tessék megnézni, hogy közben ők azért a lécet is emelgetik. az embernek folyik a nyála egy-egy új AUTOart modell megjelenésekor.

nyálfolyás, izgalom egy új Ferrarinál? fentebb írtam már, hogy mi az első gondolat. nagyon nem jó ez így. persze, van Kyosho, meg van CMC, meg BBR. de tessék megnézni a kínálatot; mik jönnek tőlük ki? amit más már rég megcsinált. vagy nem is olyan rég... ráadásul a Kyosho az új szerződésével olyan helyzetbe került, hogy jóval többet kér olyanért, amiért igazából nem szabadna. ráadásul be-becsúsznak náluk is ronda hibák. nem is kell messze menni, elég a fehér '84-es Testarossa-ra gondolni. válságba kerültem, nna. gyűjtői válságba. hosszú évek alatt szépen felépítettem egy olyan gyűjteményt, amire már talán büszke is lehetek, de közben valahol félúton elveszett a lényeg. nincs már gyermeki várakozás, majd ujjongás egy új modell beparkolásakor. csak pipa van. hétfőn jött a #21-es 512 S, a Sebring 12 órás, 1970-ből. szerintem meg sem néztem. betettem a többi doboz közé. úgyis olyan, mint akármelyik más, csukott szemmel tudnék róla bemutatót írni.

vajon azért van, mert belefásultam az egészbe? vagy a téma rossz? vagy tényleg a témához tartozó modellek sablonossága tehet róla? talán picit mindegyik, de biztos vagyok benne, hogy a legfőbb ludas az utolsó. mert a modellek szeretete nem múlt el. itt van ez a csoda:

itt van nálam, egyelőre még nem tudni, milyen céllal. minden nap előveszem, játszom vele, nyitogatom, húzogatom ki az ernyőt az ajtóból, tologatom az üléseit, hajtogatom a tükreit. ezt még tologatom is, hogy lássam, hogy a Rolls-Royce embléma nem forog a kerékkel. azt biztosan nem fogom megtenni, hogy holnaptól eladok mindent, és újrakezdem más témával. ebből következik, hogy ha meg akarom tartani valamilyen szinten a teljességét, akkor abba sem hagyhatom, tehát a pénz arra fog elmenni. kényszerpálya. talán nem is baj, mert fogalmam nincs, mihez kezdenék, ha most állnék neki. nincs téma. vagyis túl sok a téma. viszont az biztos, hogy mostantól be-be ólálkodnak az ilyen Rolls-ok, néha egy-egy szebb AUTOart.

a kérdés az lenne, hogy ezekről érdekelne-e itt valakit, ezen blogban egy-egy rövidebb bemutató.

melyik is a legcsúnyább Ferrari, ami valaha elhagyta a maranello-i gyárkaput? sokan kapásból mondanának olyat, hogy Mondial 8, vagy Dino 308 GT4, esetleg 365 GT4 BB. az ínyencebbeknek talán eszébe jutnának olyan fura szerzetek is, mint a 340 MM Vignale Spider, vagy a 64-es 250 GTO. ha tőlem kérdi ezt akárki, az én választásom talán váratlan első hallásra: F50 HardTop. meg tudom magyarázni.

a kilencvenes évek első fele számomra formatervezésileg az autógyártás 130 éves történetének a mélypontja. tojás 626, tojás Carina E, Corsa B, Golf III. ki fog ezekre az autókra emlékezni 30 év múlva? senki. sajnos az F50 is ebbe a sorba tartozik. olyan, mintha csináltak volna szappanból egy F40-est, amivel aztán háromszor kezet is mostak, így lett az F50. ezt koronázza az F1-es rokonságra feleslegesen, és nagyon erőltetetten utaló orrész, a két lyukkal az elején, hátul meg a vasalódeszka, ami talán csak abban a pár évben nem számított vércikinek. a motort persze plexi alá kellett rakni, mert az volt a menő, de nem sikerülhetett a hűtést rendesen megoldani, ezért végig lyukak tagolják, ráadásul a közepén még egy dudor is van rajta, ami aztán végképp szétszabdalja a látványt. a szétszabdalás az máshol is megy: a szopottgombóc formát szokatlanul sok illesztés, mesterséges vonal, törés és beömlő darabolja szét. tessék csak megnézni a tanksapka környékét: az ember szeme szinte elveszik a sok vonalban.

most jön az a sablonszöveg, hogy a Maisto ezt a kuszaságot illő pontossággal, odafigyeléssel adta nekünk vissza. és tényleg. teljesen átjön, hogy miért nem szeretem én ezt az egészet. az összes kis dudor, az eklektika, az, ahogyan csodálatos módon a sok rész nem áll össze egy egésszé, az mind-mind benne van ebben a modellben.

mert ugye az illesztések vastagabbak, a rések szélesebbek, a kerekek meg picit kisebbek is az igazinál. de hogy ha megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy egy egy F50-es, akkor milyen véleménnyel leszek erről a gépről? nézzük meg közelebbről.

a konkrét példány nem az én gyűjteményem tagja, egy doboz nélküli, nem túl jól tartott egyedről van szó. sajnos ez meg is látszik rajta. itt-ott kopásnyomokkal tűzdelt a fényezése, hátul a rendszámtábláján a matrica fel van pöndörödve, néhol konkrétan mocskos is. ezektől elvonatkoztatva viszont meglepően kellemes darab. ha figyelembe vesszük a több, mint 10 éves korát. igen, a hátsó rácson messziről látszik, hogy valójában puha fekete műanyag, a lámpák is sematikusak, ahogy az összenőtt kipufogóvégek sem a legújabb dizájnelveket követik, de összességében nagyjából azt adja, amit az ember vár tőle.

az orr az olyan, amilyen. legszívesebben nem írnék róla semmit, de ha már itt van, akkor nem fogom kihagyni, ráadásul ígértem némi elvonatkoztatást az előbb. szóval; tisztességes iparosmunka az ezredforduló előttről. játékautós, pöckökkel rögzített irányjelzők, nagylyukas rácsok, túlméretes embléma, csúnya illesztési hézagok, főleg ott bent az orrlyukakban. vagy minek nevezzem azokat. tudom, elvonatkoztatás.

jó pont, hogy a tanksapka rendesen ki van marva az öntvényből, nem csak egy matrica van odabiggyesztve, mint számos más gyártónál. sajnos a motorháztető illesztése nem érdemel dicséretet; felül még elég széles a rés, ami aztán a kerék fölé érve folyamatosan vékonyul, végül teljesen el is tűnik. némi lógást is felfedezhetünk, ha kritikusabb szemmel nézünk rá.

ez az ablak hátul az ülések mögött jöhetne akár egy régi Ikarusz harmonikaajtóból, annyira illik egy szupersportkocsira. viszont létezik, van, Maisto-ék még szép keretet is festettek neki. a motorháztetőn levő plexi integrálása nem sikerült ilyen jól, ott bizony hatalmas perem van a kasztni és a szélvédő között, ráadásul az egész egy picit csálén is áll.

a kerekek amolyan se hús, se hal félék. rosszat annyira nem akarok mondani rájuk, jót meg nem tudok. vannak, és ennyi. a gumik csúfnak tűnnek a beléjük öntött feliratokkal, de ez ahogy lenni szokott, élőben ennyire nem feltűnő. belül, a felni mögött kerámiautánzatú féktárcsákra lelünk, ami jó pont a többi gyártó fényes tárcsáihoz képest.

az autó oldalán végigfutó vonal sajnos túl hangsúlyosra sikerült, ahogy már említettem fentebb. ez határozza meg az ajtók karakterét, és mutatja, hogy egész szépen sikerült őket a helyükre illeszteni.

kinyitáskor ez az érzés elmúlik, mert mindkét ajtó lógva nyílik ki. ez talán a nagyon gyenge egy szem zsanérnak-, vagy annak köszönhető, hogy szegény modellnek valószínűleg elég mozgalmas előélete volt, mielőtt lencsevégre került. az jató kinyitásakor figyelhetjük meg a bburágói hanyagságot a festés terén: a csak nyitott állapotban levő fémfelületeken a festés hártyavékony, szinte alig takar. szépre sikerült viszont az ajtó belsején levő karbonutánzatú felület.

belül teljesen jól elkapták az F50 egyetlen nekem tetsző részét: a minimalista műszerfalat.a kormány picit vastagabb az ideálisnál, a biztonsági övek feltűnően merevek, műanyagok, de nekem ettől függetlenül tetszik.

ahogy tetszik az ajtón már megismert karbonutánzatú bevonat továbbvitele a a műszerfalra is.

a csomagtartóban olaszos rendetlenség. mindenféle fekete fröccsöntött műanyagok között egy piros táska. erre a látványra egy szó van: játékautós.

a szép hangú V12-esből a vágott, dudorodó plexin keresztül szinte semmi sem látszik, ahhoz fel kell emelni a méretes géptetőt.

ahol a vártnál egy picit talán szebb látvány tárul elénk. van pár külön kihangsúlyozott alkatrész, vannak kábelek, a fém részek nem tűnnek műanyagnak. korrekt, nna. sajnos a légszűrőház karbon-felülete nem sikerült olyan szépre, mint a beltérnél, meg a felfüggesztés hatalmas rugói is mintha nem ide készültek volna, de az összkép tényleg nem rossz.

ha nem egy F50-es lenne az alany, akkor még lelkesednék is érte, hogy csudajó modell lehetett akkoriban, amikor megjelent. de ez sajnos egy F50-es. sajnálom, próbáltam, de nem tudok elvonatkoztatni.