A harmadik Jazzt koptatjuk. Az elsőt még 2005-ben vettem, és egy lány volt az oka. Meg a szerelem. Az autóba? Vagy a lányba? Nem is tudom. Ő Budaörsön lakott. Én Zuglóban. Meg kellett valahogy oldani. Fiatalság, viszonylag jó fizetés, egyértelmű: autó kell. W123-as. Zöldségesmerci. Az kimegy a világból. A bontóban, kerék nélkül a földön hasalók is pöccre indulnak, -40 fokban. Erről szólt a városi legenda. Amennyi pénzt szántam rá a legelején, abból pont ilyet lehetett kapni: Bontóban, földön hasalót. Nagyon hamar elment a kedvem attól, hogy én ilyesmibe belevágjak. Nem, nekem valami más kell. Valami négy keréken guruló gondtalanság. Új autó. Japán autó. Jazz. De a Jazz drága. Nem. Akkor is sejtettem, de ma már tudom is, hogy nem drága. Ha szeretsz valamit, akkor az nem lesz drága. Akkor mindig, bárkinek meg tudod magyarázni, hogy miért nem az. Legfőképp saját magadnak. Fontosak ám ezek az önigazolások.

A sors fintora, hogy a kocsi tovább volt velem, mint a budaörsi lány. "Túl jó fiú vagy, melletted nem kell megküzdenem semmiért, ez annyira frusztráló." Valami ilyesmi volt a lekoptató duma. Az autót pedig az esküvőm előtt két héttel adtam el. Akkor egy ideje már Szentendrére jártam rendszeresen, utána pedig már Szentendréről. A lányt pedig hívjuk Ágónak. Hiszek abban, hogy nincs tökéletes házasság, a miénk is tizenegy éve tökéletlen már. Az autó eladását nem könnyeztem meg, nem vonzódom túlságosan érzelmileg tárgyakhoz. Racionális döntést hoztunk. Túl sok autónk volt, eladtuk őket, és vettünk egy közöset. Egy Volkswagent. Vagyis ezt a szutykot.
De amikor a forgalomban megláttunk egy-egy szép fekete kis Hondát, mindig megjegyeztem, hogy látod, ez pont olyan, mint amilyen nekem volt. Jöttek elő a vicces történetek "nem hiszem, hogy ez belefér" raktárosokról, akik megkérdezték, hogy hol a teherautó, majd aztán simán eltűnt az összes doboz a kocsiban. A nyűgös Volkswagen mellett igazán megszépültek az emlékek, már semmiségnek tűnt a párásodó utastér, a zajosság autópályán, vagy az, hogy ha kettőnél több személy ült az autóban, akkor el kellett felejteni minden olyan szót, amelynek bármilyen kapcsolata volt a dinamikával. Így aztán, amikor lehetőségünk lett rá, ledobtuk a Volkswagen igát, és újra beültünk egy Jazzbe. Újba, nagymotorosba, szépbe.

Erdély nagyjából kéthavonta. London kétszer. Németország számtalanszor. Nem ritkán tetőig pakolva. Én is egyidős voltam a Wartburgunkkal. Benedek kisfiunk pedig "a feketével". A különbség, hogy én utáltam azt a pléhdobozt, ő pedig imádja a Hondát. A hátra néző bébiülést felváltotta a egy dönthető isofixes, majd egy sima ülés, most meg már méricskélünk, hogy nemsokára már ülésmagasító sem kell. Persze a használat nyomokat hagyott. Kívül parkolási sérülések, belül inkább kosz, mint kopás, szakadás. A legviccesebb, a kékes-vörösesre színeződött szőnyeg az utasoldali küszöb és az ülés között egy rosszul sikerült borkóstoló örök nyoma. Kilenc év, 180ezer km. Gond nélkül. Erre vágytam. Erre vágytam? Nem tudom. Valahol igen, de valahol mégsem. Az első Jazz az az első autóm volt. Szerelem. Ez pedig csak egy autó, használati tárgy. Ott meg voltam győződve, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, ebben ülve pedig irigykedve néztem a fiestásokat a jó vezethetőség, a pólósokat a puha anyagú műszerfal miatt, a francia autósokat a furán hülye, de mégis szerethető megoldások miatt. Arra az érzésre vágytam, mint az elsőnél. Aztán, amikor a munkám miatt többet voltam külföldön, mint itthon, Ágónak kellett egy saját autó. Kis kitérők, zsákutcák után egy ugyanolyan Jazzt választott magának, mint az én régi autóm. Izgatott voltam, hogy visszatér-e a régi érzés, amikor vezetem. Hát nem. Csodálkoztam, hogy mit szerethettem én ezen a kemény, imbolygó, lassú, gyenge kis gyöszön. Jelentem; a szerelem vak. Nem: lebénítja az összes többi érzékszervet is.


Tesztvezetés. Automata. CVT.
Használtam már CVT váltós autót. Nem értettem, hogy mi ez a nagy ellenérzés. Nekem sosem bőgött, hanem csak finoman működött. Sokkal finomabban, mint mondjuk egy DSG, vagy bármilyen más automata, amit előtte próbáltam. Aztán persze rájöttem, hogy miért nem volt gondom vele. Mert mindez Ausztráliában volt. Az ausztrálok halál lazák, kivéve, ha valamire van szabály, mert akkor azt betartják. Ráadásul ott létezik az a fogalom, hogy közlekedési kultúra. Ez a két dolog pedig azt eredményezi, hogy egy tipikus melbourne-i délutánon a forgalom az nem is annyira halad, hanem inkább áramlik, az utak szélesek, nyílegyenesek, senki nem tolakszik, nincsenek "oda még beférek" helyzetek, hirtelen fékezések, gyorsítások. Mindenki abban a sávban vezet, ahonnan majd 3 kilométer múlva le kell kanyarodnia. Ha 60 a megengedett, akkor ugyanúgy hatvannal úszik a tömegben a Toyota Prius, mint a 6.2-es, feltöltős Corvette motoros sok száz lóerős HSV Maloo pickup is. Csak az utóbbinál mindig lehúztam az ablakot, ha mellém ért.

Pont 40 vagyok. Boyracerkedhetek-e még? Azt nem tudom, de nyolc év múlva már biztosan nem, nagyjából ez az utolsó alkalom


-megnézed?
-ezért pénzt adtál? nezd meg, mindjárt szétesik, lötyög rajta az ajtó.
-ez a tető is elég fura. legalább le lehet venni?
-van egy karc az orrán, pont itt a plexiburán.
-ez itt most tényleg egy ágaskodó paripa akar lenni?
-szuper, a csomagtartó nem is nyitható.
-és ezek a tükrök? látod, hogy honnan nőnek ki?
-de most már engedd, hogy nézzem a Colin és Justint. épp valakinek a fürdőszobáját alakítják át biokémiai laborrá, de úgy, hogy a férje ne vegye észre. mindezt 250 dollárból.
-ez rettenetes belül. piros ülések sárga autóban. az ajtók is gagyik, meg ez a rés itt a küszöbnél. tényleg nem ér többet 10 eurónál.
-egyszer ültem Ferrariban. nem volt egy nagy szám, nem is értem, miért vannak odáig érte az emberek. tök egyszerű volt az egész, nem volt benne semmi pláne.
-ebből hiányzik a motor.
-Labdacsek, ez tényleg tetszik neked?


finom volt. édes, buborékos, habzó. mellé toltam némi pogácsát, hogy jobban itassa magát, a végét pedig joghurtos szaloncukorral koronáztam meg. ezek után már nem is voltam annyira álmos. gyorsan neki is láttam a legújabb bemutatónak, aminek alanya az 550 Barchetta Pininfarina, annak is az Elite verziója. abból is a fekete.
pedig azon kevés modellem közé tartozik, amiből először a pirosat szereztem be. nem tudom, miért, először úgy gondoltam, hogy ez a fekete fényezés a pezsgőszínű beltérrel nem a legszerencsésebb. ezért eladósorba is került a nálam levő példány, vicces áron. de valószínűleg mindenki más is úgy gondolkozott, ahogy én, mert nem kelt el, ezért megszántam, magamhoz vettem, a fényképek elkészülése után pedig egy kicsit bele is szerettem.
pedig én ettől az egész 550/575 vonaltól eléggé idegenkedem. legjobban pedig pont a Barchetta áll távol tőlem. túl hosszú az orra, túl hosszú a segge, túl lapos a szélvédője. túl lapos, túl széles. nem tetszik. nem tetszett. egészen addig, amíg a kezembe nem vettem a modellt.
valahogy szépen összeállt az egész, kijött a forma szépsége, a pezsgőszínű beltér pedig megkoronázta az egészet.
persze-persze nem teljesen tövismentes a kapcsolat, felfedezhető itt-ott némi nagyvonalúság az illesztéseknél, ráadásul nagyon úgy néz ki, mintha az első lámpa környéke az ideálisabbnál valamivel szögletesebbre sikerült volna.
hátul is van némi probléma az illesztésekkel, a kipufogó sem az a pengeéles végű valami, de alapjában véve azért nem olyan rossz, ami látunk.
a felni/gumi/fék háromság egészen kellemes hatást kelt. nem felejtettem el persze, hogy ez a modell úgy lett Elite, hogy fogták a régi HW modellt és reszelgették, toldozgatták, foltozgatták, és itt a toldozgatást, foldozgatást szó szerint kell érteni. a féktárcsák viszonylag sűrű lyukait tartalmazó kis vékony fémlap ugyanis utólag van ráragasztva a durvább lyukazást alkalmazó eredeti tárcsára. mindez onnan derült ki, hogy az én példányomnál por került a gépezetbe, és a jobb hátsó féknél elengedett a ragasztó, aminek következményében ez a kis lap szabadon forog-lötyög a felni és a tárcsa között. a négy közül legalább ez az egy darab képes a mozgásra, a többi tárcsa fix, nem forog a kerekekkel.
a másik érdekes, kissé rozoga benyomást keltő jelenséget a modell kibontása közben fedeztem fel. éppen a motorháztetőt tartó drótok kibontásával szenvedtem, amikor észrevettem, hogy a szélvédő a kezemben lötyög. két mozdulattal vissza tudtam pattintani a helyére, de akkor is egy pillanatra a szívbajt hozta rám. gondolkoztam rajta, hogy meg kéne kínálni egy pötty ragasztóval, de a bepattintás után rendesen e helyére került, nem mozog. inkább nem bántom.
szépet is mutatnék már végre. a rácsmesterek ennél a modellnél is kitettek magukért. persze azért csak módjával, de került egy-két meglepően szép rács a modellre. a legszebb talán a motorháztetőn levő légbeömlőé.
a bal hátsó kerék feletti szellőzőlyuk is hasonlóan jól sikerült. érdekesek az inkább jelzésértékű, mint szép Pininfarina feliratok a hátsó sárvédőkön az ajtókilincsek mögött. magán az ajtón azért látszik, hogy az alapokat egy olcsóbb modell adta.
legjobban persze a zsanéron, ami a hatalmasabb fajta egykarosok családjából származik. szerencsére az ajtót kinyitva csak ez az egyetlen dolog szegheti kedvünket, mert az utastér az maga a csoda.
a kormány a többszínű karimával, az icipici emblémával, a kis krómkeretes légrések, a világos belsőt tagoló fekete műszerpanel. nekem nagyon tetszik. itt bizony egyáltalán nem látszik, hogy nem igazi született Elite modellel van dolgunk.
ami ma már nem nagyon divat; van kárpit. nem is csak a lábtérben, de a kardánalagút és a küszöb belső fele is szépen be van burkolva. bónusznak ott van a kézi váltó fekete gombos botja a klasszikus kulisszával. nyamm.
a kagylóülések is szépre sikerültek, itt is ügyeltek a kétszínű belső továbbvitelére. de az én kedvenc részletem mégis a támladőlést szabályozó kis tárcsa.
sajnos a beltérben tapasztalt lendületből és igényességből nem maradt semmi a csomagtartóhoz érve. alapvetően csak két probléma lenne vele; az egyik a lyuk a padló közepében, a másik a kárpitozás teljes hiánya. tetszik viszont, hogy a zsanérokat nagyon ügyesen oldották meg, elrejtve őket az ülések mögötti púpban.
ugyanez a bravúr a motortérnél nem sikerült; a világos utastér miatt még feltűnőbb, de gyakorlatilag a zsanérok lyukain keresztül az autó lábterébe látunk. nagy kár érte, mert különben jókat lehetne írni a fedél alatt látottakról. semmi különös, csak a szokásos, színes-szagos, még nem burkolt, de már nem annyira nagyon látványos Ferrari motor van itt. táblácskák, bilincsek, kupakok ezerrel.
kellemes cucc ez, nem számítottam rá, hogy ennyire megszeretem. ha lenne olyan cím, a legjobb vannabi Elite modern Ferrari modell, akkor ezt minden bizonnyal ő kapná. így, feketében.
árilag sajnos sok jóra nem lehet számítani, a 180-200 eurós zóna várható.
ha egy szóval jellemezném, azt írnám, hogy termékenynek. 47 darab modell parkolt be a gyűjteményembe. ez számomra is meglepő, hiszen mindenféle 1:1-es projektek miatt alapvetően takarékoskodási üzemmódban ment volna az év nagy része. ráadásul év közben volt egy jó nagy kiábrándulás is, ami szintén nem szaporította a jövevényeket.
nagyon rég elmúlt január, alig emlékszem már, hogy az idei első jövevényem egy igazán érdekes régiség, egy Anson (vagyis doboza szerint Majorette) 328 GTS volt. nem mai darab, de én szeretem,
a legutolsó jövevény nagyon friss, egészen pontosan ma reggel pakoltam át az eladó modellek dobozából a saját stócomba; a fekete Elite 550 Barchetta Pininfarina. egészen sértő áron árultam hónapok óta, ha ennyiért nem kell senkinek, inkább megtartom.
jöjjön egy kis száraz statisztika. egészen mostanáig a fenti képre nem volt szükség, hiszen csak Ferrarik jöttek, de idén hozzám került öt idegen is. pontosabban négy, mert a Fiat Ferrari-kötődését nehéz nem észrevenni. sokan aggódtak, egyvalaki különösen nagyon, amikor a Ferrari 1:18 elé odakerült a zárójeles "Nem csak" a blog címébe. az arányokat megnézve szerintem nincs nagyon nagy ok az aggodalomra, nagyjából hasonló várható a jövőben is.
a gyártóknál teljes a Mattel fölény, az idei modelljeim több, mint háromnegyede ettől a gyártótól származik. érkezett azért néhány Kyosho is, no meg a két CMC. meg ugye olyan idegen gyártók is szerepelnek, mint az AUTOart, vagy a Minichamps.
színben ahogy az minden évben lenni szokott, a piros a domináns. fura, hogy a fehér csak a negyedik helyet szerezte meg. a fekete nagyon belehúzott a végére, az utolsó három autóm ilyen színben pompázik.
pénzügyileg nem untatnék senkit számokkal, de talán kitalálható, hogy a legtöbbet egy hatalmas vasért, a
a legolcsóbb, talán a legcsúnyább is a
ami miatt talán kesergés lett volna, azok azok a gépek voltak, amikre rég vágytam, és nagy nehezen idén végre összejöttek. ezek az
nem csak csupa sikertől volt hangos ez az év, előfordult, hogy
nem csak emberekben sikerült csalódnom, de sajnos sokszor a
de a gordiuszi csomó elvágása nem azért nevezetes, mert úgy történt, ahogy számítottak rá; én is egy talán fura döntést hoztam. ha Ferrari modellgyűjtős kapuzárási pánikom van, akkor azt legjobban
év végére persze helyreállt a lelki békém, főleg azért, mert a piacra került
de a legeslegjobb dolog kicsivel Karácsony előtt történt: